Mostanában megint történnek a faszságok. Egy kis ideig alig szorongtam, aztán úgy rángattam vissza az egész szart az életembe, mintha kötelező lenne.
Azt hittem már készen állok bizonyos dolgokra, de még marhára nem. Ezek szerint, meg kellett tapasztalnom ahhoz, hogy belássam, még várni kell, türelemmel, szeretettel, megértéssel, elfogadással kell lennem magam iránt. Ez így helyes, és minden egyéb másodlagos.
Megint rémálmok gyötörnek, nem mindennaposak, nem is rendszeresek, de mindig nagyon súlyosak és napokra kikészítenek.
Na de miért kontraszt? Éppen sétálok a Szentlélek téren a buszok mellett, és megláttam egy alakot a szemben lévő hirdető fal üvegén tükröződni. Úgy tetszett, közeledik felém. Marha lassan esett le, hogy én vagyok az. Idegennek tűnt, aztán ahogy közelebb értem, láttam már hogy basszam keresztbe, ez én vagyok! És épp hüledeztem magamban, hogy már magamat sem ismerem fel, elhaladtam végtére a buszmegálló mellett, ami tele volt szendergő hajléktalannal, meg a holmijukkal.
Kedvelem, mikor válaszul a rinyára kapok egy csattanásnyi valóságot az arcomba. Vajon ők mennyire érezhetik idegennek magukat? Őszintén, nem feltételezem, hogy gondolkoznak ilyesmin, bár ki tudja.
Furcsa dolgok történnek, leszakadt a malám a nyakamból, amit a terápia elején fűztem, és azóta mindennap a nyakamban volt. Elmaradt egy ülés, ami szarabbul érintett, mint vártam. Nem tudom, kicsit szét vagyok esve.
