a két féle pánik között

Tehát juhúúú, nincs többé halálfélelem! Erre vártunk, nem igaz?

Hát nem biztos, de valóban nehéz lenne választani, hogy végülis mi a jobb, de még ne rohanjunk úgy előre. 

A baleset után azért lett némi önbizalmam, hiszen azt a kurva autót úgy zúztam szét mint Hulk. Egy szőke Hulk. Na várjál, az még mindig csak egy Hulk Hogan és lehet, hogy azért mégiscsak zöld voltam utána egy kicsit. Szóval mint egy sovány, és amúgy tökre kedves lány hálkhágen. Ja és bajszom sincs. Oké, hagggyukmá, a lényeg, hogy még kajak villogtam is vele, meg minden, hogy mekkora szuperhős vagyok, és attól is nagyon hízott a májam, hogy nem kaptam rohamot. 

Bevallom, azt hittem, ez akkora dolog volt, hogy ez majd instant megszünteti a rohamokat. Konkrétan azt flesseltem, hogy minden pánikbetegnek szüksége lenne egy ilyen élményre. Hát azért már nincs ekkora pofám, de tény, hogy egy időre mégiscsak kimozdított a szarból. Persze voltak is utána rohamaim, de nem voltak olyan durvák, és elhatároztam, hogy a kezembe veszem a dolgokat. 

Nem vagyok egy orvoshoz rohangáló típus, nem is tudtam, hova kéne ezzel menni, szóval gondoltam nekem is jó barim a gugli, nézzünk utána, hogy mi segíthet lehiggasztani magam. 

Első körben egy remek légzőgyakorlatot találtam, ez volt hónapokig a legfőbb segítségem. Ide is rakom a linket, a cikk alján szépen leírják, hogy mit kell csinálni: http://panikbetegseg.org/2014/a-panikroham-lekuzdese/ . Ők is leírják, de fontosnak is tartom megjegyezni, hogy sokszor gyakoroltam akkor is, amikor nem volt semmi bajom, csak azért, hogy azonnal el tudjam kezdeni, ha megéreztem az az idegen, zsibbasztó érzést, ami a roham előtt rendszerint jelentkezik. A másik módszert most nem keresem meg, de voltaképpen az a lényege, hogy közben elkezdtem részletesen megfigyelni dolgokat. Pl. belégzésre jé, ott egy fa, benntartásra jé, ott egy villanyoszlop, kilégzés első felére jé, egy szimpatikus göröngy a járdán, második felére jé, ott egy lófasz, teljesen mindegy, az egész arra megy ki, hogy eltereljem a figyelmem. 

Ezek persze csak tüneti "kezelések", amíg nem pörög túl az ember agya, addig egészen jól beválnak. Hozzáteszem, ha nem hagytam, hogy elhatalmasodjon rajtam, és alkalmaztam ezeket a technikákat, pár perc alatt el is múlt, viszont vissza-visszatért, és kicsit hullámvasút-szerűvé tette ez a fél napomat, de mégis, érezhető volt a különbség. Sokat javít a tehetetlenség érzésen.

De ez egy harc. És a pánik mindent elkövet, hogy ő győzzön.

0. lépés

Mivel az elején a rohamok ugyan brutálisak voltak, de szerencsére ritkák is, azt hittem, ez elmúlik magától. Azt gondoltam, hogy esetleg az akkori kapcsolatom nyomaszt, és azért jött. Nos, a kapcsolat ment, a rohamok viszont maradtak. De tény, hogy csak pár havonta jelentkeztek. 

Megfigyeltem, hogy a rohamaim megváltoztak. Nem írom le részletesen a tüneteket, utánaolvastam, és mindenhol ugyanazt láttam nagyjából. Viszont az én rohamaim két részre oszthatók, és a két rész között egy elég meghatározó esemény történt.

Eleinte a tünetek iszonyatos halálfélelmet váltottak ki belőlem. Azelőtt sosem éreztem ilyesmit. Az volt a gondolatom, hogy ennek a borzalomnak csakis az lehet a vége, hogy meghalok. Szaladgáltam, mint a mérgezett egér, hánytam, azt hittem felrobban a szívem, meg ilyen marhaságok. Elég sokáig is tartottak, a legdurvább, ha jól emlékszem, két és fél óra volt. 

Aztán jött a meghatározó esemény: elütött egy kocsi. 

Tudni kell rólam, hogy én nagyon óvatos gyalogos voltam mindig is. Ha tehetem, csak zebrán megyek át, csak akkor, ha már zöld van, és vagy hatvanszor körülnéztem, és megbizonyosodtam róla, hogy tényleg nem jön semmi. Ez akkor is ugyanígy történt, mégis, amint leléptem a járdáról, elütött egy autó. Nem figyelt oda, elég gyorsan is hajtott, közben telefonozott, áthajtott a piroson, és csak az volt a mázlim, hogy az után a zebra után akart megállni, amin épp áthaladni készültem. 

Nem ijedtem meg. Éreztem hogy kurvára ver a szívem, azt  is éreztem, hogy kurvára megúsztam, és semmi bajom. Konkrétan a bal kisujjam egyik csontjáról vált le egy picike csontlemez. Ennyi. 

És akkor elgondolkoztam. Rettegek a haláltól, biztosan érzem, hogy jön értem a kaszás, de a tényleges veszélyt egyáltalán nem éreztem meg előre, nem szorongtam aznap jobban, mint máskor, és egyáltalán, semmi különösebbet sem éreztem. 

Ekkor jöttem rá, hogy a pánikroham közben érzett halálfélelem egész egyszerűen nem valós. Nincs helye a valóságban. Ezt nagyon sokszor tudatosítottam magamban, és eldöntöttem, hogy megtanulom leküzdeni őket. Ennek idén januárban volt egy éve. 

Utána jött a neheze. 

from the beginning

Nagyjából másfél éve kezdődött az egész. Mondhatnám, hogy derült égből, de az nem lenne teljesen igaz. Egyáltalán nem lenne igaz. Valószínűleg sok évnyi szorongás eredménye az, ami most van. Lassacskán több időt töltök el így, mint a leghosszabb párkapcsolatomban. És marhára nem akarom, hogy életem leghosszabb kapcsolata a pánikkal legyen. 

Azt hiszem a szorongással, ha szarul is, de együtt lehet élni. Hozzászokik az ember. Vannak jó idők, vannak rosszak. De a lényeg talán mégis, az, hogy vannak jók is. Tulajdonképpen az a görcs, ami ott feszül valahol a gyomorszáj környékén (ami valami idegfonat voltaképpen, vagy mi a fasz), olyan, mint egy szülő, aki figyel rád, miközben te a többiekkel ökörködsz a játszótéren, és nézi hogy leesel-e a mászókáról, vagy sem. Utáltam, hogyha néztek a szüleim, miközben jól érzem magam. Sosem tudtam igazán feloldódni tőle. Meg lehet nézni a gyerekkori képeimet, miközben az ugrálóvárban szórakozom (arccal befelé, a legbelső sarokban ülök), vagy a körhintáról integetek nekik (a sapkám behúzva az orromig, látszik hogy a fejem paradicsomvörös, a szám lebiggyed). Fingom sincs, miért voltam ilyen. Sosem vertek, voltaképpen nem történtek velem rossz dolgok, de olyan gyáva és szégyenlős voltam, hogy az ilyen alkalmakkor képtelen voltam jól érezni magam. 

Azzal együtt jellemző volt rám, hogy humorherold is tudok én lenni, meg minden. És tökre más akartam lenni, mint a többiek. Pár éve született meg bennem a dilemma, hogy én okoztam-e ezt az egészet magamnak vagy valahol tényleg elromlott valami?

Erre nyilván rárakódott egy nagy adag önbizalomhiány, egy véget nem érő problémasorozat önmagammal, megfűszerezve a tenni akarás hiányával és a tehetetlenség érzésével. Emiatt sosem tudtam eldönteni hogy gyáva vagyok- e, vagy csak kibaszottul lusta. 

A lényeg, hogy most már nem vagyok kisgyerek, nem várhatok kéretlen segítségre, kurvára ideje a kezembe venni ezt az egészet.  Nekem az írás mindig is a saját kis terápiám része volt, de többnyire csak homályos versekben tudtam megfogalmazni, hogy mi van bennem. Ezt most már úri huncutságnak érzem, elég volt a homályból és a rímekbe foglalt ködösítésből, egyelőre. Leírom tehát  a tapasztalataimat, hogy nyoma maradjon végre, és ha kell visszanézhessem később is. 

https://www.youtube.com/watch?v=47S-lRwoK7c