bűvösvölgy

Nos, szerető környezetem hathatós segítségével sikerült hétfőn eljutni az első terápiára. Ciki, nem ciki, anya elkísért, és marha jól esett, mert mindig rettegek az eltévedés- elkésés kombótól. Már egy órával az időpont előtt ott fagyoskodtunk, meg cigiztünk a ház előtt. Tipikus. Vagy kések egy órát, vagy előbb érkezem egy órával. Látszik, hogy nem vagyok mágus, bassza meg a jegenye. Na de sebaj, mert addig megvan a pisikaki, meleg tea. Szegény anyát beavattam kicsit mélyebben a problémáimba, hogy jobban értse, miért van szükségem erre a terápiára, holott nem kért ő magyarázatot. De kicsit úgy is éreztem, hogy így legalább nagyjából vázlatot készíthetek magamban arról a részről, amiről kurvasokat lehetne, ellenben keveset is elég beszélni. Fontos  egy percekből áll az az egy óra, amit heti egyszer bent tölthetek. 

Aztán végre megérkezett G. Még sokkal jobban az enyémnek éreztem az egészet, mint azt képzeltem. Tökre biztonságban éreztem magam! Még azt is kiválaszthattam, hogy milyen színű dossziét szeretnék (napsárgát), és választanom kellett egy zselés tollat, ami valami módon az alkalom színe lesz. Ezt elbasztam. Először a sötétkéket akartam, de pont amellett volt a kedvenc bordóm, és végül az lett. Pedig a kék volt az első, és ezért kicsit mérges vagyok magamra. Azzal együtt fogalmam sincs, van-e ennek bármi jelentősége vagy sem. 

Nyilván ez egy "bemutatkozó óra" volt, szóval az első fele nagyjából a pánikom leírásáról, a fő problémaköreimről és az előző pszichiáteremnél töltött alkalmakról szólt. Nagyon tetszett, hogy  G. azt mondta, nem csak beszélgetni fogunk, hanem dolgozni is. 

Új szempontokat adott meg:

• ne kinyírni, hanem megismerni akarjuk a pánikot, hogy mit akar üzenni
• hogy a személyiség nem egy, hanem inkább egy család, amiben valakit elnyomtam, mint egy cigicsikket
• és hogy ez az elnyomott cigicsikk, csórikám, megszabotálta a múlt alkalmat, mert ki akartam üríteni a hamusból
• lehet, hogy a felszínen attól félek, mi fog történni, de már megtörtént

Kaptam házi feladatokat is. Az egyikkel bajban vagyok. Meg kell vizsgálnom, hogy az első pánikroham előtti fél- egy évben történt-e velem olyan, amin csak úgy túlléptem egy vállrándítással, viszont mástól hallva megütköztem volna rajta. Ez azért nehéz, mert ahogy elkezdtem flesselgetni a dolgon, rájöttem, hogy az egész egy baszomnagy folymat, és az isten tudja mikor kezdődött el. Ezért kicsit szarul érzem magam. Úgy érzem, nem voltam elég tudatos, azt se tudom, mikor mi történik velem, és most tessék, itt tartok a nagy "LÉPJÜNK MÁR TOVÁBB A GECIBE" hozzáállással. Upsz, caps, bár lehet így hitelesebb is. 

Nem fogok amúgy mindent leírni a terápiámról, a fentieket is csak azért írtam le, hogy magamat emlékeztethessem rá. Ezek kurvafontos szempontok, amikre eddig egyáltalán nem így gondoltam. 

A hitem erős, hiszem, hogy ez egy állapot, és hogy van kiút. 

Egyébiránt, remek hatással van rám ez a nőcis jóga, hiába tartottam régebben bullshitnek, rengeteg szart felhoz, és mindig szabadabban jövök el onnan. 

Ma például megint rám akart ülni a magány. Megírtam Móninak, hogy ez van. Aztán fűztem vagy tizenöt karkötőt, megcsináltam pár napüdvözletet (baszok én rá, hogy este van), megörültem, hogy lazultam egy csomót. Imádom, hogy van mit csinálni. Nincs olyan, hogy nincs. 

Ma sétáltam egy közepes méretűt, bevásároltam, mostam, mosogattam, kivittem a szemetet, csináltam Nominak holnapra ebédet. Gitároztam is kicsit, megcsináltam az ékszereket, jógáztam, ezt a nagymonológot is mindjárt befejezem és fürödni fogok, aztán megnézek pár rész Shamelesst, amíg el nem nyom az álom. Igazából marhajó dolog ez a me-time, és mahajó érzés magamért tenni, és egyre közelebb kerülni. Nem volt értelmetlen ez a nap. 

SE

Dr gyökér kinga -- 2 csengetés

A cím a Nemzeti Galéria 20. századi festészeti terméből, egy festményről származik, magam sem hittem el, hogy létezik. De hogy valahol nekem készült, nos az egészen biztos.

Túl vagyok azt hiszem életem első mini- idegösszeroppanásán, bár lehet volt már, csak nem emlékszem rá.

Ugyebár január 14-ére, hétfőre volt az első időpontom, G-hez. Délelőtt 10 órára.

Abszolút sejthető, hogy mi történt. Elaludtam basszam.

Három ébresztőt állítottam 7-től fél 8-ig, és egyet sem hallottam. egészen pontosan, milyen mókás, 10:00-kor ébredtem fel.

Annyira vártam, és annyira elbasztam. Tudom, hogy nem tragédia, de valami olyan mértékű csalódottságot éreztem, hogy az konkrétan leírhatatlan. Szívesen leírnám pedig azt a maró öngyűlöletet, azt a tehetetlen mérget, hogy mennyire meg akartam magam büntetni, hogy milyen cselekvésképtelenné tett a sokk, de ezt nem lehet. Lehet jobb is, akinek volt már ilyen, az tudja, akinek meg nem, annak ne is legyen.

Végül állati rendesek voltak, és kaptam új időpontot is. Utána emaileztem G-vel, egészen megnyugtatott, de akkor is valahogy nem tudom...

Kurvára össze kell szednem magam, ezt érzem minden egyes tetű nap, meg hogy egyik nap állati motivált vagyok, másik nap az ellenkezője, és kurvaszar ekkorákat ugrálni lelkileg.

vol. 2.

Egy perc múlva éjfél,  mire közzéteszem ezt, már új nap kezdődik. Na, most váltott 0:00-ra. Meggyógyulok.

10-re megyek Hűvösvölgybe, az új terapeutámhoz. Illetve még meglátjuk, mi lesz, de az biztos, hogy más, mint pszichiáterhez járni.

Amúgy minden alkalom után akartam írni egy bejegyzést, de valahogy annyira kicsinált, és a fronyó is olyan motiválatlanná tett, hogy se egy jegyzetet se egy semmit nem voltam képes leírni, pedig biztos hasznos lett volna. Ezt utólag bánom, de úgy érzem pont a jelen és múlt közti össze-vissza ugrálás miatt nem tudtam írni ezekről, főleg, hogy mélyen személyes ügyekről volt szó. Sokszor annyira személyesről, hogy még nekem sem kellett volna, hogy közöm legyen hozzá.

Szóóóóval, ez volt az egyik újévi fogadalmam, hogy hozzá fogok járni. G-t egy önismereti táborban ismertem meg a nyáron, ahová Anya fizetett be. Már akkor is éreztem, hogy ő lesz az, de akkor még nem mertem azonnal leváltani a friss, ropogós pszichiáteremet (akivel egyébként semmi problémám, tartom, hogy tényleg gyakrabban kellett volna járni hozzá, vagy csak tényleg nem illettünk össze).

Most is összeírtam a kérdéseimet, de egészen más lett a lista, mint először.

A másik fogadalom az volt, hogy tiszta lappal indítom el 2019-et, és érdekes módon vagy az élet hozta úgy, vagy a brutál hangulatingadozásaim okán, de sikerült végre testben és lélekben is megszabadulnom pár problémás elemtől. Megszenvedtem, de megérte: végre időm van magamra.

Kibaszottul klisés ugyan ez a nagy *me time* dolog, de éppen annyira fontos is.

Január első hetét valami soha nem látott mélydepresszióban töltöttem, nem érdekelt semmi, és csak úgy elbasztam az időt, túléltem a napokat. Aztán végre bejelentkeztem G-hez, és szépen lassan elindultak a dolgok.

A harmadik fogadalom a me time értékes kihasználása volt. Így vasárnaponta jógázni járok, mondhatni rendszeresen (már voltam kétszer, el se hiszem, hogy tényleg csinálok valamit, magamért). Újra olvasok! Kiselejteztem pár göncöt, és kicsit átrendeztem a szobámat. Remélem érződik a kis lelki párhuzam.

Nem tudom, mikor vártam ennyire valamit, hogy mit hoz a holnap, meg ilyenek.

De csodás érzés.

mikor a szar is ízetlen

Talán a legnagyobb szopás ezzel az egésszel, amikor ténylegesen megérzed a változásokat az életed egyes apró területein. Roham a moziban? Akkor nem megyek többet moziba. Roham a Dürerben? Oké, le tudok mondani róla, úgysem volt a kedvencem. 

Roham utazás közben?

Na nem. Azt már nem. De azért egy ideig nem megyek sehová, biztos, ami biztos.

Nem tudok bemenni dolgozni, mert utaznom kell hozzá?

Hoppá... Ez azért kínos.

Két napig szorongtam és pánikoltam otthon, mikor úgy éreztem, ez már tényleg sok. Végre összeszedtem magam, és kerestem segítséget. Június óta járok pszichiáterhez. 

Mondanom se kell, milyen büszke voltam magamra, hogy végre nem bebaszok minden este, hanem tényleg lépek egyet magam felé.

Előtte listáztam a témákat, amikről mindenképpen szerettem volna vele beszélni. Ilyenkor jön rá az ember, mennyiféle szar okozhatja ezt.
Gyerekkori traumák? Elfojtások? Önbizalomhiány? Önutálat?

Havi két alkalommal jártam az orvoshoz. Mikor elmeséltem neki, mi a helyzet, látta, hogy nekem kell valami, ami azonnal segít, hogy működni tudjak. Felajánlotta, hogy ír fel nyugtatót, mert az nagyon hatásos, ha rám jön a hoppáré. De akkor az ivást be kell fejezni. Be is fejeztem az ivást, de rászoktam a fronyóra. Először elég volt bevenni egy felet, aztán már egy egészet, aztán már akkor is, ha csak a szorongást éreztem, és így tovább. Még mindig nem szedek kórosan sokat, de tudom, hogy csak lecseréltem a piálást gyógyszerre, és ez is gecire nyomaszt.

Sehová sem megyek nyugtató nélkül, Legutóbb négyet kellett bevennem ahhoz, hogy végig tudjak ülni egy színházi előadást. Hármat egy mozihoz. Legalább egyet, ha találkozom valakivel. A barátaim egy része rossz szemmel nézi a dolgot. Szóval vagy benyugizva megyek valahova, vagy inkább nem megyek sehova. Ha egyedül vagyok itthon, nem sűrűn pánikolok, csak egyszer-kétszer fordult eddig elő.

Fura volt amúgy, hogy minden alkalommal szét vagyok szedve. Úgy éreztem, mindennap kéne járnom ahhoz, hogy legyen értelme ennek az egésznek, mert egy óra alatt hol a múlttal, hol a jelen problémákkal foglalkoztunk, mikor mi foglalkoztatott jobban. Nem éreztem a rendszert az egészben. Főleg, hogy két hét alatt annyi minden új tud történni, hogy volt, hogy inkább el se meséltem, mit fasziztam össze-vissza, mert cikinek éreztem, hogy két hét alatt simán szerelembe esek, és török össze újra.

A decemberi hajtás miatt egész hónapban nem tudtam terápiára menni. És akkor úgy döntöttem, váltok.

Meg akarok gyógyulni, és olyan vagyok, mint egy napraforgó, és arra megyek, amerre látom a fényt. De a gyógyszerfüggőség sötét, egy kurvasötét mély verem, amiben nem fogom látni a kiutat. 

summertime madness

Ugye, eddig a haláltól paráztunk, de már tudjuk, hogy feleslegesen. Akkor mi legyen szegény pánikkal? Mi lehet még olyan fojtogató, mint az, hogy ennek a kibaszott szar érzésnek, fosásháfosáshányásszédülésdobogásnak csak az vet véget, ha elpatkolok?

Hát az, hogy nem lesz vége.
Már tudom, hogy nem halok meg.

Akkor hogyan lesz vége?
Várni kell. Néha órákat.

Miért jön egyre gyakrabban? Miért nem működnek az eddig jól bevált módszerek?
Mert már nem hiszek bennük, és a pánik erősebb.

Ehhez persze kellett egy igazán durva időszak, egy igazán durva rohammal.
Egészen odáig valamelyest együtt tudtam élni vele, de EZ, ez egészen megváltoztatott mindent, és ekkor lettem biztos abban, hogy segítségre van szükségem. Megpróbálom a dolog hátterét dióhéjban leírni.

Pár éve Anya újra férjhez ment, egy anyagilag és lelkileg is rettenetesen megterhelő kapcsolat után. Nagy felszabadulás és hepinesz jött, végre, sok sok év után beéreztem a család-flesst. Vidékre költözött, a halál fasza mögötti utolsó faluba. Imádtam, nagyon szeretek utazni, zenehallgatás, merengés, random, instant ismerkedések az oszkáros utasokkal, satöbbi, aztán a NAGY KISZAKADÁS ebből a retkes városból. Csodaklassz volt. De az évek során kiderült, hogy ez csak nekem akkora királyság, látogatni más, mint ott élni. A lényeg, hogy végül mégsem bírt tovább így élni, és egy pillanat leforgása alatt úgy döntött, visszajön Pestre és elválik. Ez engem kurvára megviselt, úgy éreztem vége a kis családomnak. És akkor leutaztam hozzájuk, elköszönni.

Már bőven úton voltam az oszkáros kocsival, mikor éreztem, hogy jön a roham. Iszonyúan bestresszeltem. Most mit csináljak? Úgy éreztem, megy a hasam, hányingerem van, ki kell szállnom, nem tudok ott maradni, egyszerűen muszáj, MUSZÁJ  kiszállnom, pedig tudtam, hogy az összes utas pont kurvára siet. Valahogy mégis összeszedtem magam, és megkértem a sofőrt, hogy a legközelebbi benzinkútnál álljunk meg. Természetesen ezzel nem volt problémája, azt hitte, csak mosdóba akarok menni.

Valójában az volt a tervem, hogy kiszállok, kifizetem és lesz, ami lesz, majd ha jól leszek tovább megyek stoppal, de ez nekem nem megy most. A baj csak az volt, hogy egy sima autópálya melletti lerobbant mosdó volt a legközelebbi pihenőhely, nem benzinkút. Ott senki sem áll meg, lehetetlen tovább stoppolni onnan. Mindenesetre éltem a lehetőséggel, mert addigra már kibaszott szarul voltam. Amint megálltunk, rohantam is hányni, fosni, de egyáltalán nem jött semmi, csak egy rettenet hosszúnak tűnő öklendezés meg szenvedés. Még valami vért is felköhögtem, ráparáztam hogy ez valami rák, vagy micsoda?! (Később kiderült, hogy begyulladt a bölcsességfogamtól az ínyem, és csak az vérzett, de ezt akkor még nem tudtam.) Végül leültem ott a mocskos földre, megcsináltam a légzőgyakorlatot, meg az 5 lépéses módszert amit csináltam, kicsit tornáztam, és sikerült valamelyest lehiggadni. Kompromisszumot kötöttem magammal: muszáj visszamenni, mert a többiek sietnek, de ha megint rám tör, tényleg kiszállok a következő benzinkútnál. Vissza is mentem, kicsit lehúztam az ablakot, és sikerült valahogy kibírni az utolsó egy órát az útból.

Senkinek sem kívánom, hogy ilyesmit tapasztaljon.

Visszafelé már vonattal jöttem.