Persze, hogy megrendültem magamban. Ha úgy nézem, hogy a palik mondjuk egy kategória, a munka egy másik, a betegség egy harmadik, hát azt kell mondjam, egyenként is elég súlyos volt mind. Mert nem egy pali, nem egy munka és nem egy betegség volt.
És akkor még nem beszéltünk a problémák egyéb dimenzióiról. Például, hogy úgy tűnik, megoldódik, aztán elbaszódik az egész. Majd mégsem baszódik el, aztán megint mégis. Pl. megszűnik a munkahelyed, de a főni intéz neked helyet, aztán tök jól vagy ott hónapokig, de jön egy vírus, és kezdheted megint a kersést. Vagy hogy addig keresed az "igazi"-t, akivel el tudod képzelni, hogy egy család lesztek, amíg csaknem meddővé válsz.
Vagy hogy több mint fél éved van egy intenzív önismeretben, de folyamatosan olyan dolgok kezdenek történni, hogy olyan mintha nem is lett volna az egész munka. Persze tudom, hogy nem volt hiábavaló, és amint lesz lehetőségem, visszamegyek. Látszik, hogy van mit helyretennünk.
Ráadásul közben annyira leszoktam a fronyóról, hogy valahogy sikerült bebeszélni magamnak, hogy nem is hatna, hiába venném be- részben emiatt is hordtam ki lábon sok olyan rohamot, amire alapesetben simán bevettem volna legalább egy szemet. Emiatt folyamatos szorongás lett az élet. Végül pár napja megtörtem a dolgot, egy masszív 3 órás rohamnál úgy döntöttem, itt az ideje nem szenvedni tovább.
Nem akarok nagyon félreérthető lenni, de egyszerűen csodálatos volt. Elképesztően egyszerű ahhoz képest, hogy egy ilyen roham milyen megterhelő tud lenni. Az elején nem, az elején szarul éreztem magam, aztán ahogy el kezdett hatni, valahogy lezsibbadtam. (Valószínű, hogy elég lett volna 0.25mg, de nem volt energiám baszakodni, így nem törtem félbe.) Belemerültem a rendrakásba, aztán olyan jól esett végre lefeküdni úgy, hogy nem rohangáltam ki hányni meg csak úgy pattogni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése